Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy
késtem, de kórházba kerültem és minden
összejött. Most itt van és remélem tetszeni fog! :D
Jó olvasást!
-Mehetünk. – szóltam a
kiskosárral a kezében álló Harry-nek.
-Akkor menjünk. – mondta, majd
kezét kinyújtotta felém, amit természetesen elfogattam. Ujjaimat
összekulcsoltam az övéivel és így kezdtük meg utunkat a parkba. Még mielőtt
kiléptünk volna az utcára elköszöntünk Perrie-től.
Mindenki a szabadban volt,
néhányan a járdán bringáztak, néhol éles kanyarokkal kerülték meg az arra
bóklászó járókelőket. A Nap csak úgy ragyogott. Jólesett a bőrömnek a
kellemesen meleg idő.
-Hogy bírod abban a hosszú fekete
nadrágban? – néztem végig rajta.
-A szépségért szenvedni kell. –
villantotta meg 1000 wattos mosolyát. Mire csak egy szemforgatást kapott tőlem.
Újra beállt a csend, de ez csöppet sem volt zavaró, sőt. Nyugottan figyelhettem
az odavezető út minden apró részletét.
Lassacskán a látóhatáromba került
egy hatalmas füves terület , tele fákkal amik körülölelték a nagy játszóteret,
melyet elleptek a zsibongó gyerekek.
-Az az? – kérdeztem még mindig a
parkot fixírozva.
-Igen az, de mi a másik feléhez
megyünk, mert meg szeretnék mutatni valamit . – kacsintott rám.
Oda értünk a játszótérhez, amit
gyönyörű zöld pázsit keretezet, melyen hamar átvágtunk. Egy kis ösvényhez érkeztünk,
ami a sűrű fakoronák alatt vezetett. Én megtorpantam a „bejáratánál” és mintha
lábam földbe gyökerezett volna.
-Nyugi, én nem foglak bántani. –
mondta bíztató mosoly kíséretében. Ez a srác mindig tudja, hogy mit kell
mondani. Megszorította kezem jelezve, hogy bízhatok benne. Mély levegőt vettem,
majd kifújtam. A lábaimat már nem fogta az őrjítően szoros kötél és szívemről a
kő, ezer felé hasadt, amikor a földhöz csapódott.
-Indulhatunk. – húztam mosolyra
számat.
„Mindig az első lépés a legnehezebb.”
– ezt az egyik kedvenc írónőmtől van és pont, mint most, mindig igaza van.
Harry haladt elől és úgy „húzott”
maga után.
-Értem, hogy szexi meg minden, de
ne stíröld annyira a fenekem. – nézett át a válla fölött.
-Nem is azt figyeltem. – tettem
alá a lovat. – Inkább mutasd az utat! – szóltam rá és állánál megfogva
fordítottam fejét a jó irányba.
-Persze… nem azt. – dünnyögött az
orra alá. Tisztán hallottam a hangjában, hogy mosolyog. Úgy döntöttem rá
hagyom, így ballagtunk tovább, csendben.
Legalább egy félórája
gyalogoltunk, már leszakadt a lábam. Most őszintén mekkora ez a park?
-Ott vagyunk már? – kezdtem el
utánozni Szamarat a Shrek-ből.
-Nem. – szóval neki is leesett.
Kezdődhet a játszma.
-Ott vagyunk már? – folytattam.
-Nem.
-Ott vagyunk már? – kérdeztem 10
másodperccel később.
-Igen. – válaszolta azonnal.
-Tényleg? – mondtam tetettet
boldogsággal. Tudtam, hogy „nem” lesz a vége, de akkor is.
-Nem.
-Pukkadj meg! – mondtam nevetve.
Pillantott hátra azzal a hülye vigyorral az arcán.
-Csukd be a szemed! – utasított.
Azonnal teljesítettem parancsát, gyorsan lehunytam őket. – Ne less!
Hallottam, hogy matat valamit a
kis kosárban, majd lépteinek zaja egyre távolodott. Zajforrásnak csak az édesen
csicsergő madarak hangja és más állatok kaparása maradt. Harry elment.
Csip-csip
A nyugodt pillanatot a telefonom
jelzése zavarta meg. Egy SMS. Mostanság túl sok volt belőle. Kinyitottam
szemeim és miután kihalásztam zsebemből a telefonom elolvastam az üzenetet.
Feladó: Niall
„Szia cicám! Ott hagyni téged,
egyedül. Harry élete legnagyobb hibáját követte el. Nx”
Az egész testemet átjárta a
félelem. Remegtem, reszkettem, ledermedtem.
Két kart éreztem meg derekamra
fonódni. Felsikítottam, telefonomat kiejtettem kezemből. Ahogy bírtam,
kapálóztam.
-Nyugi! Semmi baj, csak én
vagyok. – nyugtatgatott. Amikor meghalottam hangját megkönnyebbültem. Harry az.
Hipergyorsasággal fordultam meg karjai között és amilyen erősen csak tudtam
magamhoz öleltem. Keserves zokogásba kezdtem. Hátamat simogatta, de nem csitítgatott.
Tudta, hogy ezt most ki kell adnom magamból. – Amíg élek, addig nem bánthat
senki. Megígérem. – suttogta, miközben még jobban magához húzott. Lassan abba
maradt a sírás és helyét a halk szipogás váltotta fel.
-Köszönöm. – motyogtam
mellkasába.
-Igazán nincs mit. – még így is éreztem,
ahogyan elmosolyodik. – Haza menjünk? – nem akartam haza menni, vele akartam
piknikezni, de az, hogy itt van ez az őrült, teljesen elment tőle a kedvem.
-Ne. – a szívem győzött a józan
eszem helyett.
-Na, akkor gyere! – újra
összekulcsolta kezeinket, így kezdtük meg sétánkat.
Egy hatalmas dombhoz értünk
melynek tetején egy nagy fűzfa állt, alatta a kis pokróccal és a piknikes
kosárral.