2015. június 25., csütörtök

10. Rész



Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy késtem, de kórházba kerültem  és minden összejött. Most itt van és remélem tetszeni fog! :D

Jó olvasást!

-Mehetünk. – szóltam a kiskosárral a kezében álló Harry-nek.

-Akkor menjünk. – mondta, majd kezét kinyújtotta felém, amit természetesen elfogattam. Ujjaimat összekulcsoltam az övéivel és így kezdtük meg utunkat a parkba. Még mielőtt kiléptünk volna az utcára elköszöntünk Perrie-től.

Mindenki a szabadban volt, néhányan a járdán bringáztak, néhol éles kanyarokkal kerülték meg az arra bóklászó járókelőket. A Nap csak úgy ragyogott. Jólesett a bőrömnek a kellemesen meleg idő.

-Hogy bírod abban a hosszú fekete nadrágban? – néztem végig rajta.

-A szépségért szenvedni kell. – villantotta meg 1000 wattos mosolyát. Mire csak egy szemforgatást kapott tőlem. Újra beállt a csend, de ez csöppet sem volt zavaró, sőt. Nyugottan figyelhettem az odavezető út minden apró részletét.

Lassacskán a látóhatáromba került egy hatalmas füves terület , tele fákkal amik körülölelték a nagy játszóteret, melyet elleptek a zsibongó gyerekek.

-Az az? – kérdeztem még mindig a parkot fixírozva.

-Igen az, de mi a másik feléhez megyünk, mert meg szeretnék mutatni valamit . – kacsintott rám.

Oda értünk a játszótérhez, amit gyönyörű zöld pázsit keretezet, melyen hamar átvágtunk. Egy kis ösvényhez érkeztünk, ami a sűrű fakoronák alatt vezetett. Én megtorpantam a „bejáratánál” és mintha lábam földbe gyökerezett volna.

-Nyugi, én nem foglak bántani. – mondta bíztató mosoly kíséretében. Ez a srác mindig tudja, hogy mit kell mondani. Megszorította kezem jelezve, hogy bízhatok benne. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. A lábaimat már nem fogta az őrjítően szoros kötél és szívemről a kő, ezer felé hasadt, amikor a földhöz csapódott.  

-Indulhatunk. – húztam mosolyra számat.

„Mindig az első lépés a legnehezebb.” – ezt az egyik kedvenc írónőmtől van és pont, mint most, mindig igaza van.

Harry haladt elől és úgy „húzott” maga után.

-Értem, hogy szexi meg minden, de ne stíröld annyira a fenekem. – nézett át a válla fölött.

-Nem is azt figyeltem. – tettem alá a lovat. – Inkább mutasd az utat! – szóltam rá és állánál megfogva fordítottam fejét a jó irányba.

-Persze… nem azt. – dünnyögött az orra alá. Tisztán hallottam a hangjában, hogy mosolyog. Úgy döntöttem rá hagyom, így ballagtunk tovább, csendben.

Legalább egy félórája gyalogoltunk, már leszakadt a lábam. Most őszintén mekkora ez a park?

-Ott vagyunk már? – kezdtem el utánozni Szamarat a Shrek-ből.

-Nem. – szóval neki is leesett. Kezdődhet a játszma.

-Ott vagyunk már? – folytattam.

-Nem.

-Ott vagyunk már? – kérdeztem 10 másodperccel később.

-Igen. – válaszolta azonnal.

-Tényleg? – mondtam tetettet boldogsággal. Tudtam, hogy „nem” lesz a vége, de akkor is.

-Nem.

-Pukkadj meg! – mondtam nevetve. Pillantott hátra azzal a hülye vigyorral az arcán.

-Csukd be a szemed! – utasított. Azonnal teljesítettem parancsát, gyorsan lehunytam őket. – Ne less!

Hallottam, hogy matat valamit a kis kosárban, majd lépteinek zaja egyre távolodott. Zajforrásnak csak az édesen csicsergő madarak hangja és más állatok kaparása maradt. Harry elment.

Csip-csip

A nyugodt pillanatot a telefonom jelzése zavarta meg. Egy SMS. Mostanság túl sok volt belőle. Kinyitottam szemeim és miután kihalásztam zsebemből a telefonom elolvastam az üzenetet.


Feladó: Niall

„Szia cicám! Ott hagyni téged, egyedül. Harry élete legnagyobb hibáját követte el. Nx”


Az egész testemet átjárta a félelem. Remegtem, reszkettem, ledermedtem.  
Két kart éreztem meg derekamra fonódni. Felsikítottam, telefonomat kiejtettem kezemből. Ahogy bírtam, kapálóztam.

-Nyugi! Semmi baj, csak én vagyok. – nyugtatgatott. Amikor meghalottam hangját megkönnyebbültem. Harry az. Hipergyorsasággal fordultam meg karjai között és amilyen erősen csak tudtam magamhoz öleltem. Keserves zokogásba kezdtem. Hátamat simogatta, de nem csitítgatott. Tudta, hogy ezt most ki kell adnom magamból. – Amíg élek, addig nem bánthat senki. Megígérem. – suttogta, miközben még jobban magához húzott. Lassan abba maradt a sírás és helyét a halk szipogás váltotta fel.  

-Köszönöm. – motyogtam mellkasába.

-Igazán nincs mit. – még így is éreztem, ahogyan elmosolyodik. – Haza menjünk? – nem akartam haza menni, vele akartam piknikezni, de az, hogy itt van ez az őrült, teljesen elment tőle a kedvem.

-Ne. – a szívem győzött a józan eszem helyett.

-Na, akkor gyere! – újra összekulcsolta kezeinket, így kezdtük meg sétánkat.
Egy hatalmas dombhoz értünk melynek tetején egy nagy fűzfa állt, alatta a kis pokróccal és a piknikes kosárral.

2014. november 1., szombat

9. Rész



Sziasztok!  Sajnálom, hogy ennyit késtem, de nem jött az ihletem. Nem jött össze sehogy és kb. 5-ször újra írtam.  A legjobb barátnőmnek – Evelinnek -  köszönhetem, hogy megtudtam írni. Tudom, hogy borzalmas lett, de nem tudtam kierőltetni magamból semmi értékelhetőt.  Azért remélem tetszeni fog, még ha pocsékra is sikeredett.

Reggel Harry karjaiban ébredtem. Ő még nagyban szuszogott és aludta az igazak álmát. Én óvatosan felkeltem, nehogy zajt csapjak, majd az ajtó felé indultam. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót és még halkabban szeltem át lábujjhegyen a hatalmas és fényűző lakást. Perrie szobája volt a cél, amit pár „zsákutca” után megtaláltam. Csendes léptekkel közelítettem meg az ágyát, majd egy nagy puffanással bedőltem mellé. Ő riadtában leesett az ágyról.

-Bazd meg! Kurvára megijesztettél! – rivallt rám.

-Azt hiszem, szerelmes vagyok! – ilyen bárgyú hangot még nem sikerült megütnöm.

-Jaj, de kis aranyos vagy, de most takarodj ki a szobámból, mert aludni akarok! – hangja sértette fülemet, de száján látszott egy kis mosoly amit elakart rejteni, de nem jött össze.

-Azok a rohadt pillangók, megőrültek.

-Pont, mint te. – hangos nevetésben tört ki, mire csak a szememet forgattam.

-Haha, nagyon viccesek vagyunk.

-Jól van na, csak ugratlak! – lökött vállba. Vigyora egyre csak nőtt és nőtt, levakarhatatlanul. – Dugtatok?

-Perrie! – Szóltam rá erélyesen és megdobtam jó erősen a párnával.

-Szóval igen.

-Perrie! Fogd be! Nem volt semmi!  - éles hangom töltötte meg a szobát.

-Oké, oké! – tette fel védekezés kép a kezét.

Fülsértő ricsajra lettem figyelmes, majd azt követő éktelen káromkodásra.

-…Ohh bassza meg! A jó édes kurva anyádba mennél el! A picsába! – hallottam meg Harry rekedtes, reggeli hangját. Perrie-vel abban a minutumban összenéztünk és már rohantunk is segíteni. Amint megérkeztünk láttuk, ahogyan a fürtös szitkozódva a lépcső alján feláll és leporolja magát. Hirtelen felnevettünk mire ő kissé sértődötten fordult felénk, de amint meglátott mosolyra húzta száját, így felfedve gödröcskéit. – Persze röhögjetek csak! – tetette a duzzogást.

-Tudod, hogy szeretlek. – szögeztem le. Mire felhúzta a szemöldökét, majd Perrie felé bökött a fejével. – Tudja.

-Ohh… - egy hatalmas derültmosoly kúszott ajkaira -  Tudtam, hogy szeretsz ez csak természetes.

-Tudod mit szeretek benned?

-A feszes fenekem? – erre egy kicsit felkuncogtunk a mellettem álló szőkeséggel.

-Nem… A szerénységed.

-Hmm... Megmutassam milyen szerény vagyok?- eresztett meg felém egy huncut kis mosolyt.

-Ne már srácok, menjetek szobára! - fordult felénk Perrie, majd átcsörtetett a konyhába. Harry közelebb jött majd a kezemnél fogva engem is oda terelt.

-Igaz is, éppen reggelizni készültem mikor leszánkáztam a lépcsőn.–mondta, majd pár tányért vett elő a szekrényből, miközben én leültem Perrie mellé egy székre. Harry a hűtőből egy doboz pizzát varázsolt elénk, majd felnyitva a doboz fedelét körbe mutogatta.

-Na, ki kér?- vigyorgott ránk. Barátnőmmel egyszerre feltettük a kezünket, majd kivettünk pár szeletet magunknak, és falatozni kezdtünk. Még megmelegíteni is elfelejtettük, olyan éhesek voltunk, ami a kihagyott vacsora után nem is volt csoda. Degeszre ettük magunkat mindannyian. A székbe hátradőlve Perrie kissé felsóhajtott.

-Most pedig visszafekszem. - mondta, majd indult is a lépcső felé.

A telefonom rezgése zavarta meg a nyugtom. Előhalásztam a zsebemből és megnyitottam az SMS-t.


Feladó: Niall

„Pizzát reggelire, nem korai? Amúgy jut eszembe 8 órára legyél kész megyek érted. N x”


Elolvasása után a vér kiszállingózott az arcomból.

-Valami baj van? – kérdezte Harry.


-Nem, nincs semmi. – küldtem felé egy mosolyt – ami inkább látszódott vicsornak -.

-Ismerek egy nagyon szép parkot. Egy piknik?

-Remekül hangzik. – feleltem és egy 1000 wattos mosolyt villantott.

-Akkor a pikniken lesz időm kikérdezni téged.

-Szóval ezért hívtál el.

-Ezért is. – vállába bokszoltam a válasza miatt. – Igen? Ha harc, hát legyen harc. – ezzel a záró mondatra felsprinteltem az emeletre, de halottam, hogy fut utánam. Két kezet éreztem meg a derekamra fonódni, majd egy gyors mozdulattal a vállán landoltam. Sikítoztam és rugdostam egy sort, majd láttam, hogy eredménytelen, így feladtam. Perrie kikiabált egy: „Kuss legyen már!”-t, majd folytatta tovább békés szunyókálását. Harry egészen a szobámig cipelt és a közepére le is tett. Földre érésemkor megjutalmazott egy huncut vigyorral, mire ismét a vállába ütöttem. – Ez lesz a végjegyed?

-Mármint?

-Mármint a vállba veregetés?

-Meglehet. – feleltem, majd egy gyors csók után kitessékeltem a szobából és kizártam. Utamat a fürdőszoba felé indítottam és egy gyors zuhany kíséretében leáztattam magamról a koszt. Megtörölköztem és egy szál semmiben léptem be a szobába, mivel kint hagytam a ruhámat. Felvettem a piros csipkés fehérneműm és neki láttam az aznapi ruháim kikeresésének. Választásom egy virágmintás, fehér blúzra és egy rövid farmer shortra esett. Felraktam egy kis szájfényt és egy kis púdert, így már készen is álltam az indulásra.



A telefonom újboli rezgésére lettem figyelmes, újra egy SMS.


Feladó: Niall

„Jó volt a műsor. Elfelejtetted behúzni a függönyt. Nagyon élveztem.  Jól áll a piros csipke. N x”


Az ablakhoz sétáltam és kilestem rajta. Ő ott ült a Jaguar-jában és intett felém, miközben egy kaján vigyor ült a szája sarkában. Én erre felmutattam a középső ujjamat, majd egy erős rántással behúztam a függönyt. Lesiettem a nappaliba – amit elsőre megtaláltam, szerencsémre -, ekkor láttam, hogy a fürtös már a kis piknikes kosárral a kezében álldogál.

-Mehetünk. – varázsoltam egy kis mosolyt az arcomra.

2014. október 25., szombat

Nem rész

Sziasztok! Ne haragudjatok, de ihlet hiányban szenvedek ezért egy ideig nem lesznek részek. Maximum egy hét múlva kint lesz a 9. Rész. Nagyon sajnálom, hogy ennyit kések! Remélem azért maradnak olvasóim. :/

2014. október 14., kedd

8. Rész



Sziasztok! Meghoztam a 8. részt. Most nem tartok mesedélutánt. Remélem tetszik!

Jó olvasást!


-Miért pont hozzád? Miért nem viszel haza? – kérdeztem mérgesen.

-Azért, mert nálatok betörték az ablakot és nem hiányzik, hogy megfázzatok. – mondta nyugodtan, de halottam hangjában, hogy megremeg. Lebukott. Valamit titkolnak előlem.

-Okéé… - húztam el az utolsó betűt. Tettettem, hogy lezártam a témát, pedig nem így van. Ki fogom deríteni a titkaikat, minden áron.

-Amúgy mi történt veled tegnap este? – tette fel a már – biztosra veszem – tegnap óta égető kérdését Perrie, ami belőlem megint kiváltja sírhatnékom, de erősnek kell mutatnom magam.

-Bedobták kővel az ablakot és mielőtt kiérhettem volna elfutottak, szóval nem láttam kik voltak azok. Miután be akartam fedni valamivel, elkezdtem keresni kartonpapírt, de közben elkezdtem szédülni, a földön landoltam és már csak arra emlékszem, hogy itt ébredtem. – csaptam össze valami szörnyű hazugságot. Miközben elmeséltem kitalált történetem megérkeztünk Harry házához. Hatalmas, fehér színű, modern ház volt egy óriási garázzsal és egy eszméletlen nagy medencével.

-Azta! – ámúlkódtam hangosan, amit a fürtöske – igen így szoktam becézgetni, ami őt nagyon nem zavarja - észre is vett.

- Örülök, hogy tetszik! – mosolyodott el. Gondolom büszke magára, hogy ezt mind megteheti. Most őszintén, csak mi vagyunk ilyen szegények? Mert nekem nagyon úgy tűnik. – rendeztem le magamban egy kisebb párbeszédet. Kiszállingóztunk a kocsiból, én elindultam a csomagtartó felé kivenni táskámat, de a göndör megint közbelépett. Kikapta kezemből, lecsukta a csomagtartó ajtaját, karon ragadott – amin Perrie egy kicsit meghökkent - és úgy húzott végig a bejáratig. Ajtóját hamar kinyitotta és kitárta előttünk. Az előszobában barátnőmmel lekaptuk a cipőnket és meg sem várva Harry-t felfedező útra indultunk. Úgy 20 perce mászkálhatunk itt amikor rájöttünk, hogy eltévedtünk egy házban – ilyenkor szokták azt mondani, hogy szőkék (mondjuk igazuk is van, mégis ki téved el egy házban?) de akkor is, ne mondjanak ilyeneket  -. Végül végső elkeseredésünkben, Pezz felhívta Harry-t, hogy keressen meg minket, mert mi nem találunk vissza. Miután megérkezett a felmentő seregünk – ami ki nevettet - visszasétáltunk az előszobába, majd onnan mutogatta el, hogy mi hol van. Külön szobát kaptam, ami szintén gyönyörű volt, fekete-fehér harmonizált egymással. Hatalmas francia ágy volt a szoba falánál, amit azonnal ki is próbáltam. Mintha katapultból lőttek volna ki, úgy rohamoztam meg az ágyat. Egy hatalmas ugrással érkeztem meg az említett tárgyra. Éles fájdalom lett úrrá rajtam, el is felejtettem a vágásokat. Felszisszentem a hirtelen jött fájdalomra. Harry még mielőtt az ágyamban landoltam volna ott állt az ajtóban, engem figyelve, de amikor meghallotta fájdalmas nyöszörgésem, azonnal oda sietett.  

-Jól vagy? – kérdezte.

-Persze, persze csak a vágások. – kérdőn nézett rám. Bassza meg! Elszóltam magam.

-Milyen vágások? – aggodalmaskodott.

-Milyen vágásokról beszélsz? – nevettem fel kínomban. Ha a hülyeség halálos lenne már rég meg kellett volna írnom a végrendeletemet.

-Az előbb mondtad, hogy vágások. Te miről beszélsz? – értetlenkedett tovább. – Fordulj meg és húzd fel a pólód! – utasított.

-Nem! – ellenkeztem vele, de ahogy ismerem, nem sokáig játszhatom vele ezt.

-Ohh, dehogynem! – mondta sunyi vigyorra húzva száját. Én azóta felültem törökülésbe, hogy ne érjen a hátam az ágyhoz. Hátra döntött, amitől az említett testrészem nekicsapódott a puha takarónak, de sajnos akkor is nagyon fájt. Ismét felszisszentem, amit Harry egy morgással viszonzott. Vállamnál fogva megfordított, így háttal voltam a fürtösnek. Felhúzta felsőmet, pont úgy, hogy kilátása nyíljon a vágásaimra. Nagy kezeivel végig simította az összes elejtett nyomot, később puha ajkait éreztem meg az érzékeny bőr felületen. – Ki tette ezt veled? – kérdezte lágysággal teli hangján. – Ki bántott? – amióta megtörtént ez az egész, azóta sírom el magam könnyen. Régebben sosem sírtam, csak amikor meghaltak a szüleim. Újra megeredtek könnyeim kérdésére. Visszahúzta eredeti pozíciójába a pólóm, megfordított, majd felültetett és jó szorosan magához ölelt. Hallottam, ahogyan ő is elkezd szipogni, de mégis visszatartja könnyeit. – Én soha nem tennék veled ilyet. Soha. – szívem összeszorult erre a mondatra és csak még jobban rázendítettem. – Én… én szeretlek! – mondta remegő hangon. Válaszul csak cselekedtem. Egy kicsit eltoltam magamtól, hogy feljebb tudjam emelni fejem. Ajkaimat rányomtam az övéire, hajába túrva húztam magamhoz közelebb. Nyelvünk vad táncot járt. Zihálva váltunk el egymástól. Fejemet a nyaka és a válla közötti részbe fúrtam és őt ölelve ragadott magával az álom. 

2014. október 11., szombat

7. Rész

Sziasztok! Gondoltam megleplek titeket a szülinapom alkalmából egy új résszel! Remélem tetszik! Köszönöm a több, mint 500 oldalmegjelenítést. :D (Tudom, hogy rövid lett, de a következő rész hosszúsága majd kárpótol. )
Jó olvasást!




Itt hagytak, egyedül. Végig néztem, ahogy szintén elhalad az ablak mellett Pezz. Áthúztam ruháimat és bedobáltam a használtakat a bőröndömbe. Igen, itt volt egy bőrönd amin egy cetlin állt a nevem, gondolom Perrie hozta. Feltúrtam az egészet és megtaláltam a tegnap Niall szekrényéből kikapott ruhákat. A szürke melegítő nadrág a vértől bebarnult. Egy pillanat alatt átfutottak a történések az agyamon. Minden egyes vágás elejtése és a fojtogatás, amely majdnem a halálomat okozta. Rettegés lett úrrá rajtam és kirázott a hideg. Kopogtattak az ajtón. Várt pár másodpercet, majd belépett Harry.

-Ne haragudj az előbbi jelenetért! – törte meg a csendet.

-Semmi gond, csak nem tudtam, hogy ez így érint.

-Jól vagy? – megláthatta rajtam ijedségem jeleit. Egyre közelebb jött és már csak pár centi választott el egymástól. Arcomat két keze közé fogta és úgy méregetett.

-Pe…persze. – dadogtam valami válasz szerűséget. Valahogy Harry közelében ez már természetes volt. Most is túl közel volt.

-Biztos? – vizslatta tovább arcomat.

-Egészen. – küldtem felé egy mosolyt, amit nagyon hamar viszonzott is.

-Gyönyörű a mosolyod. – zöld szemeit a számra terelte. Szemeit lehunyta és arca közelített az enyém felé. 1000-nél is több pillangó repkedett eszeveszettül a hasamban. 

-Köszi. – motyogtam el mielőtt még ajkait az enyémre tapasztotta. Bejutásért könyörgött, amit megadtam neki. Nyelve vad táncba hívta az enyémet. A levegő felforrósodott körülöttünk. Zihálva váltunk el egymástól miközben le sem vette rólam a szemeit. Lélegzetvételünket próbáltuk vissza állítani normálisra – ami nem nagyon sikerült. Barátnőm is észrevette ezt miután ő is visszatért köreinkbe pár pohár kávéval. Szépen kiosztotta mindenkinek az italát. Minket vizslatott szemeivel, mintha tudná mit is csináltunk az előbb.

-Megzavartam valamit? – húzogatta fel-le szemöldökét.

-Nem. Miket nem képzelsz rólam. – tettem fel védekezésképpen kezeimet és egy ártatlan tekintetet aggasztottam magamra.

-Aha, persze. – mosolygott önelégülten. – Nem faggatlak tovább, legalábbis itt, majd otthon, de most fogd a bőröndödet és indulás! – mondta hatalmas vidámsággal, ami engem is vigyorgásra késztetett. Megindultam a bőröndöm irányába, amit nagy nehezen, de összecipzáraztam. Mielőtt még megfogtam volna a fogójánál, Harry kikapta a kezemből és bal kezébe vette.

-Nem kell vinned. Viszem én. – mondtam miközben próbáltam a göndörke kezéből kikaparni a táskám.

-Te nem viszel semmit! Amúgy sem nehéz. – hatalmas vigyor csúszott ajkaira. Valamire készül, érzem – futott át agyamon. Jobb kezét éreztem meg az én ballonba csúszni. Ujjait összekulcsolta enyéimmel és úgy folytattuk tovább utunkat. Perrie előttünk sétált így nem látott semmit a mi kis akciónkból. Kiértünk a parkolóba ahol megcsapott a hideg Londoni levegő. Borús és szürke az égbolt. Szemeimmel keresem a mi autónkat, de nem látom sehol. Lehet, hogy Harry hozta Pezz-t ide és most ő visz vissza minket. Sejtésem beigazolódni látszott amikor egy fekete Range Rover mellé érkeztünk. Éreztem a hátamba fúródó pillantásokat, valaki figyel. Míg berakták csomagomat és beszálltak, én többször körbe pillantottam, de senkit nem láttam. A hátsó ajtót kinyitottam, de beszállásom előtt még utoljára körbe néztem. Akkor megpillantottam a szőke szörnyeteget, aki tönkretette az életemet és egy életre szóló „sebet” hagyott maga mögött. Ledermedve néztem ahogy előveszi a telefonját és begépel rajta valamit. Pár másodperc telt el mire megszólalt telefonom. Kihúztam sebemből, megnyitottam az üzenetet és neki láttam annak olvasásának.


Feladó: Niall

„Szia drágám, rég láttalak. Jó lenne megismételni a tegnapi estét. Még valami, el ne merj menekülni, mert úgyis megtalállak és akkor nem leszek kegyes. N x”


Könnyeim utat törtek, de nem akartam, hogy meghallja ezért némán zokogtam. Felnéztem, de már nem láttam őt sehol. Gyorsan bepattantam a hátsó ülésre és bekötöttem magam. Harry a visszapillantó tükörben fürkészte arcom, ami meggyötörten nézett ki. Beindította a kocsit és már indultunk is hazafelé. Félúton járhattunk amikor az egyik kereszteződésben bal helyett jobbra fordult.

-Hová megyünk? – kérdeztem egy kicsit előrébb hajolva.

-Hozzám. – mondta a fürtös egy pillanat erejéig felém fordulva.